Elérhetetlen föld – Kovács István és Babiczky Tibor beszélgetése a Kilencek költői társaságról

Ma, amikor nyilvánosan és látványosan lehet a rendszer ellenében véleményt formálni, nehéz elképzelni, hogy ötven évvel ezelőtt miért tulajdonítottak a hatalom birtokosai akkora jelentőséget kilenc fiatal bölcsész-egyetemista versantológiájának, hogy neves költők ajánlásával sem engedték kiadni azt. Közelebb vihet a megértéshez, ha egyikük ennyi év távlatából élményszerűen, egy fiatal költő pontos kérdéseinek viszonylatában mesél erről. 

A Folkembassy Szabadegyetem Salföldi Dalföldre kihelyezett beszélgetéssorozatának Elérhetetlen föld című eszmecseréjén Kovács István József Attila-díjas költő, író, műfordító, történész, polonista, a legendás Kilencek körének tagja válaszolt Babiczky Tibor fiatal költő, újságíró kérdéseire. A beszélgetés a Kilencek költőcsoport azonos című emblematikus, bemutatkozó antológiájáról kapta a címét. 

Nem irigyelhetjük a kérdezőt sem, amikor az a feladata, hogy egy órában egy irodalmi életművet izgalmasan felvezessen a kérdéseivel. De adódik a kérdés: hogyan lett Kovács Istvánból költő? A bölcsességet és nyugalmat sugárzó professzor egy pillanat alatt változik huszonéves, vágyakkal és tervekkel teli fiatal férfivá, amikor érkezik a válasz: egy válogatott tornászlány iránt érzett reménytelen szerelem nyomán kezdett verseket írni. Persze minden hobbiköltő így kezdi, de mint kiderül, Kovács István annak a rendkívül szigorú kritikusnak, Kis Ferencnek is elnyerte a tetszését, aki az akkori Eötvös Kollégiumban sok, már-már szárnyait bátran bontogató, közösségében elismert költőnek vette el a kedvét egy életre a versírástól. Ez volt az első biztató szó. Ugyanitt, az Eötvös Kollégiumban ismerte meg azokat az általa kedvelt és tisztelt kortársait – Győri Lászlót, Kiss Benedeket, Konczek Józsefet, Mezey Katalint, Oláh Jánost, Péntek Imrét, Rózsa Endrét és Utassy Józsefet – akik akkoriban már szűkebb környezetükben költőként voltak számon tartva, és akik megkérdezték: ugyan csatlakozna-e hozzájuk abban a küldetésben, hogy együtt, a vers közösségteremtő erejébe vetett hittel szólaljanak meg az Elérhetetlen föld című antológiában. 

Kovács István ekkor talán még nem sejtette, hogy egyedül akár hamarabb is feljuthatott volna a költészet piedesztáljára, hiszen ezek után három nehéz esztendő következett. Ennek során előre sejthető módon minden kiadótól megkapták az elutasító választ és késhegyre menő harcokat vívtak egymás között különböző esztétikai és etikai elvek mentén, amelyben – mint megtudhattuk - a végső ítéletet általában a csoport legkarakteresebb tagja, Utassy József hozta. 

Mégis mi volt a közös ebben a kilenc fiatal kötőben? Mint az a Babiczky Tibor kérdésére adott válaszból kiderül, a csoport tagjai nem szándékosan, hanem öntudatlanul folytatták azt a népi irodalmi hagyományt, ami a Babits-Petőfi-Arany-Ady-Jószef Attila-Nagy László tengely mentén kirajzolódott. Nem állt szándékukban meglévő irodalmi korszakok mentén definiálni magukat, csupán származásuk és világnézetük predesztinálta őket erre: mindannyian vidékről származtak, többen a világháború következtében elárvultak, személyes, sorsdöntő élményeik voltak ’56-ról és nem tudták tétlenül hallgatni a ’60-as évek deheroizáló, történelemhamisító politikai diskurzusát. Szerettek volna a világháborúról , a TSZ szervezés brutalitásáról, valamint a városba kényszerült tömegek nyomorú helyzetéről őszintén és nyíltan beszélni, és eloszlatni az olyan téveszméket, mely szerint például a Himnusz a nemesi nacionalizmus terméke. Végül ’68-ban egy véletlen folytán sikerült kiadniuk a kötetet. Kovács István visszaemlékezése szerint Darvas és Aczél konfliktusa vezetett ide: Aczél György kijelentetésére, miszerint „most már nem létezik népi irodalom”, Darvas József olvasás nélkül parancsot adott az Elérhetetlen föld kiadására, hogy bizonyítsa, igenis van népi irodalom.

Ennek a folytonos harcnak persze nagy ára volt. Kovács István elmeséli például, hogy Utassy József a végletekig kitartott elvei mellett, még akkor sem alkudott meg, amikor már csak egy verssor választotta el attól, hogy kiadják egy későbbi kötetét. A szóban forgó sor így hangzott a Hitfogyatkozás című versben: „Tréningezik velem a terror”. Talán csak ettől a három szótól kellett volna megválnia, hogy később ne veszítse el ép elméjét. 

Kovács István -talán lelki alkatánál fogva- szerencsésebb volt. Miközben a Kilencekkel ’68-ban kiadták az Elérhetetlen föld-et, ’82-ben az Elérhetetlen föld II.-t, majd ’94-ben az Elérhetetlen föld 1994 című antológiát, ő úgy tudott érvényesen jelen lenni az irodalmi életben, hogy nem kellett sem harsányabbnak lennie, sem változtatni az elvein. Mint elárulta, erre a legbüszkébb alkotói munkásságából. Időközben ’56-os élményeit megírta A gyermekkor tündöklete (2006) című regényében, rengeteg, a lengyel történelemről szóló tanulmányt írt és számos fordítást készített lengyel nyelvből.  Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című művének hétszáz oldalas fordításán például huszonnyolc évig dolgozott, de nagy sikere volt J. Ivaszkiewicz Vörös pajzsok, valamint E. Stachura Szekercelárma című regényéből készült fordításának is. Számos hiánypótló könyvet írt, köztük a lengyel légió történetéről, valamint Bem apó életéről is. Mégis, amikor Babiczky Tibor felteszi neki a kérdést, hogy min változtatna most, szerényen így felel: „Szorgalmasabbnak kellett volna lennem”.