Egy csárdában - a burdon zene mai világa

Irányvonalak és lehetőségek a mai magyar duda- és tekerő zenében 

A burdon zene a burdon hangzásról kapta a nevét, ami a hangszerek kísérőhúrjain megszólaló alaphangot jelenti. Ez a folyamatosan hallható hang jellemzi az olyan hangszerek hangzását, mint a duda vagy a tekerőlant, ezért a velük előállított zenét burdon zenének nevezik. A FolkEmbassy szabadegyetemének legutóbbi estjén e zenei stílus három képviselője beszélgetett a duda és a tekerőlant mai szerepéről: Szerényi Béla tekerős, Istvánfi Balázs dudás – nem mellesleg mindketten hangszerkészítő mesterek is –, valamint Németh András tekerős, aki ezúttal az est moderátorának szerepét is vállalta.

A vonós és a burdon hangszerek a táncházmozgalom kezdetén még jól megfértek egymás mellett, de idővel a két hangszertípus követői függetlenedtek egymástól, és kialakultak a vonós, illetve a tekerős-dudás táncházak. Szerényi Béla szerint nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a szétválásnak, mert teljesen természetes folyamatról volt szó: egyszerűen „minden a helyére került”. A mozgalom kezdeteinél még mind a vonósok, mind a tekerősök, mind a dudások a lehetőségek felfedezésének kezdetén voltak, és a szárnypróbálgatás időszakában jól kiegészítették egymást, de ahogy professzionalizálódtak, ahogy egyre sokszínűbbé és kiműveltebbé vált a hangszeres játék, úgy fért meg egyre kevésbé egy dudás és egy vonós egy csárdában. Emellett minden hangszernél kialakult egy széles repertoár, így már a vonósok és a burdon zenészek is képesek voltak maguk egy táncházas bulit végigmuzsikálni.

Szerényi Béla szerint nem véletlenül nem haltak ki és népszerűek ma is ezek a hangszerek. Ennek magyarázatát elsősorban abban látta, hogy a kitartott hang – a burdon hangzás – kellemes a fülnek. Vannak hangszerek, amelyek zsákutcának bizonyultak, és ki is haltak, de ha egy hangszer fennmarad, az azt bizonyítja, hogy valamiért minden kor embere számára érdekes, minden kor valami újat fedez föl benne. Ehhez ugyanakkor szükség van újabb és újabb innovációkra, amelyek az újabb és újabb korok zenészei és zenehallgatói számára az adott korra fordítják le a hangszer tulajdonságait. Minden korszak új kihívásokat állít, amelyeknek meg kell felelni: így például a 20. század az elektronikus hangzást hozta el, s ezzel megjelent az elektromos pengetett hang iránti igény, amellyel minden hangszer megkísérel lépést tartani. 

Ugyanakkor – hangsúlyozta Szerényi Béla és Istvánfi Balázs is – a változások nem jelentik azt, hogy lemondhatnánk zenei anyanyelvünkről. Szerencsére Kodálynak, Bartóknak vagy épp a táncházmozgalomnak köszönhetően a magyarság megőrizte zenei anyanyelvét, és az új korok hangjait még mindig ezen a nyelven tudja megszólaltatni. Németh András szerint ellenben Nyugaton egyre inkább elfelejtik saját zenei anyanyelvüket, már csak szavakat idéznek fel, és bár olykor feltűnő virtuozitásra képesek, a végeredmény valahogy üres és unalmas lesz. Hagyomány és megújulás egyensúlyára van tehát szükség ahhoz, hogy egy zene minden korban érvényes maradjon. Istvánfi Balázs úgy vélte, minden a népzenéből indul ki és oda tér vissza: a mi zenei anyanyelvünk a magyar népzene nyelve. Szerényi Béla ugyanakkor megjegyezte, az éneklés egyre inkább háttérbe szorul a táncházakban, holott Kodály szerint a magyar népzene elsősorban vokális zene.

Istvánfi Balázs a duda történetéről szólt hosszabban, illetve arról, hogy hogyan vált a kortárs magyar népzene-játszás fontos hangszerévé. A duda fénykora a középkorban volt, és elsősorban hadi hangszerként használták. Magyarországon is elterjedt hangszer volt, amiről Bartók és Kodály számtalan gyűjtése is tanúskodik. A 20. század második felére azonban már nagyon kevesen maradtak, akik tudtak dudán játszani és dudát készíteni, így még éppen időben jött a táncházmozgalom, ami többeket arra inspirált, hogy kutassák fel a még aktív dudásokat Magyarországon és Romániában. Kozák József és Csoóri Sándor – a híres magyar költő fia, egyben Istvánfi mestere – voltak az elsők, akik a még élő utolsó mohikánok nyomába eredtek eltanulni tőlük a dudán játszás és a dudakészítés fortélyait. Nem csak magyar falvakban kutakodtak, hanem – főleg Kozák – erdélyi románokat is felkerestek, akik ugyanolyan dudatípuson és ugyanúgy játszottak, mint a magyarok (és teljesen máson és máshogy, mint a Kárpátokon túli románok).

A szabadegyetemen megtudhattunk még egy-két érdekességet a hangszerkészítésről – például, hogy a duda lelke a három pici nádsíp, amit minden dudásnak ki kell tudni faragnia; hogy egyre hitványabb a hangszerkészítéshez szükséges faanyag, ellenben az egzotikus fákban még sok lehetőség van; illetve hogy nem lehet két egyforma hangszert csinálni, minden hangszer egyedi a maga módján. Szerényi Béla intelmeit meghallgatva az est Tímár Sára népdalénekes vezetésével dudával és két tekerővel kísért közös népdalénekléssel végződött.

 

Kiss Csaba