A népi építészet validitása a 21. században - Csernus Lőrinc és Szűcs Endre építész előadása

Saját felelősség és építészeti örökség

A népi építészet validitása a 21. században címmel tartott előadást és kerekasztal beszélgetést Csernus Lőrinc és Szűcs Endre építész a Salföldi Dalföld és a FolkEmbassy-Kertem Szabadegyetem keretében.

Csernus Lőrinc Kelet- és Dél-Magyarországon tevékenykedik, Csenger városának főépítésze 28 éve, de főként vidéki megbízásokat teljesít. Ugyanis, ahogy Szűcs Endréé, az ő célja is az, hogy azokat a falvakat, amelyeket különböző politikai és gazdasági okok miatt már a Kádár-rendszerben elhalásra ítéltek, visszahozza Magyarország vérkeringésébe. Erre kiválóan alkalmas az építészet, hiszen összművészeti ág, amely önkéntelenül is hatással van az egyszerű járókelőre is. Ahogy Csernus Lőrinc fogalmazott, az építész az épített környezet élő lelkiismerete, ezért rendkívüli az ő felelősségük a magyar falu feltámasztásában. És ezért lenne szükséges, hogy minden egyes falunak legyen főépítésze. Hogy ez ma még nincs így, annak főként anyagi okai vannak, de az építésztársadalom rendíthetetlenül küzd érte.

Szerinte el kell gondolkodni azon, mit jelent a „népi” előszó, és hogy miként lehet azt a sokkal ősibb kultúrát visszahozni napjainkba, mint amit ez a szó jelent ma általában a köztudatban. Emlékeztetett arra, hogy a magyar parasztházak az adott helyen, adott korban a legkorszerűbb, legkörnyezetbarátabb, „legökóbb” épületek voltak, s ezt kellene életre kelteni a ma építészetében. A vidék építészete mindig messze megelőzte a korát.

Előadásában képekkel mutatta be a Kárpát-medencei építészet kialakulását. Mint mondta, a világ minden tájára jellemző, hogy az építészetet elsősorban a területre jellemző időjárás befolyásolja. Itt, Európa közepén két időjárás keveredett, hiszen kontinentális éghajlatú, ami a szélsőségek időjárása, vagyis ahogyan a forró nyarakat, a zord teleket is át kellett vészelniük őseinknek. Amikor a Kárpát-medencébe érkezett az állattartó-vándorló magyar nép, magával hozta legkorszerűbb mobil házát, a jurtát. Ennek egyterűségéből alakult ki az ágasfás-szelemenes földház, amelyben a jurtához hasonlóan középen volt a tűzhely. Kihasználták a környezet adta lehetőségeket, kivájták a földet, ami nyáron hűvöset, télen meleget adott, és a kinyert földből rakták fel a falat. „Rendkívül energiatakarékosak is voltak, hiszen helyből hozták a földet, a fát, vagyis mindent, ami szükséges volt a házépítéshez, ötven méteres körzetből beszerezhették. Ezzel szemben a ma embere például perui követ hozat magának, több ezer kilométerről, amely óriási környezetterheléssel jár” – hívta fel a figyelmet Csernus Lőrinc.

Aztán ahogy a magyarok letelepedtek, és persze vagyonosodni kezdtek, megjelent a tornác-kezdet a házakon, amellyel nőtt a ház alapterülete. Ez volt az egyosztatú tornácos ház, majd megjelent a kétosztatú, végül a klasszikus háromosztatú parasztház, amelyen már kémény is volt. Érdekesség, hogy ezt a parasztházakról ismert gangot vették át a budapesti bérházak is, Európában egyedülálló módon. Ott folyt ugyanis a közösségi élet. „Bízunk benne, hogy a mindenkori kormányok komoly összegeket és nagy figyelmet fordítanak majd arra, hogy a fővárosi bérházakat megőrizzék régi valójukban, hiszen a mai elidegenedő világban a gang az a hely, ahol mikroközösségek alakulhatnak ki, ahol szóba állhatnak egymással az emberek. Ma már olyan kevés helyen van közösségi tér, ahol le lehet ülni beszélgetni. Sajnos a beszéd mint kommunikációs eszköz egyre inkább háttérbe szorul. És itt megint megjelenik az építész felelőssége: a beszélgetés egyik létfeltétele lehet egy jól megépített ház, ahol központi szerepet kap a közösségi tér” – fejtette ki Csernus Lőrinc.

Kitért arra is, hogy a gazdaságok növekedésével megjelent a L-alakú ház, hogy a szekérrel, kocsival be tujon állni a gazda. Hátul volt a gazdasági udvar, elől az utcahomlokzat. Aztán a téesz időszakban, amikor mindent be kellett szolgáltatni, értelmét vesztette ez a házforma, és megjelentek a kockaházak, garázsok.

A főépítész előadásában Makovecz Imre írásai alapján emlékeztetett arra, hogy a magyar nyelv és -elme leleményességének és szépségének egyik ékes bizonyítéka, hogy az emberi testrész főbb alkotóelemeit le lehet írni a ház szavaival is. A háznak is van gerince, héjazata-hajazata, szemöldöke, könyöklője, lábazata, és így tovább.

Csernus Lőrinc szerint a mindenkori magyar építészet a mindenkori magyar kultúra része.  Sajnos ma azonban hibásan gazdasági szolgáltatásnak tekintik. Ijesztő adat, hogy a napjainkban Kínában épülő házak átlagéletkora nincs húsz év. Olyan anyagokból készülnek ugyanis, amelyek ilyen rövid idő alatt elavulnak, s ezáltal életveszélyessé válnak az ingatlanok. Éppen ezért az egész világban szükség lenne szemléletformálásra, s bízik abban, hogy a jelenlegi kormányzati tervek valósággá válnak, és a magyar diákok valóban minden nap tanulnak majd vizuális kultúrát, s megismerhetik a magyar építészeti örökséget. Nehezményezte, hogy ma az építészet világában a bürökrácai az úr, ahelyett, hogy az egyén felelősségére helyeznék a hangsúlyt.

Szűcs Endre, a Magyar Művészeti Akadémia tagja előadásában az általa átalakított, s ezáltal az utókornak megmentett romos épületekből lett házak fotóit mutatta be. Így hallgatósága szemtanúja lehetett ennek a csodás átalakulásnak, és annak a hatalmas felelősségnek, ami minden lelkiismeretes építészt jellemez. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel is kitüntetetett építészmérnök munkája miatt Budapesten él, de amikor teheti, Szentbékkállán tevékenykedik vagy pihen felújított parasztházai valamelyikében, hiszen feleségével minden olyan percet sajnálnak, amit nem ezen a vidéken tölthetnek. Itt kapcsolódnak ki igazán, itt tud megnyugodni a lelkük.

Visszaemlékezett arra, hogy amikor az 1970-es években ide jöttek nyaralni a családdal, és megkezdték a felújításokat, mindenki egyenesen bolondnak nézte őket. „Azzal vádoltak minket, hogy mivel nincs fürdőszobánk, nem is fürdünk. Pedig dehogynem, csak mi a forrásról hoztuk a vizet, esővizet gyűjtöttünk, és fateknőben fürödtünk, ahogy a három gyerekünk is” – idézte fel az akkori időket.

Számos környékbeli ház és gazdái köszönhetik Szűcs Endrének azt, hogy tájba illő és autentikus házat varázsolt az elhagyott, düledező ingatlanokból. Tapasztalatai szerint kevés olyan hely van az országban, mint Salföld, ahol ilyen egységes az utcakép, ahol nincsenek kirívóan eltérő házak. Bemutatta, hogy a Balaton-felvidéken arccal lefelé, a völgy felé néz a házak 90 százaléka, így született meg ennek a tájnak az egységes arculata. A nyári lemenő napban ezeket a gyönyörű oromzatokat látja az ember. Ahogy Szűcs Endre fogalmaz: amikor ezek közé építenek egy olyan házat, ami a hagyománynak ellentmond, és nem illik a környezetébe, az olyan a szemnek, mint a fülnek az, ha valaki hamisan játszik egy zenekarban. Szerinte a kommunizmus és a szocializmus évei rettentően negatív hatással volt az emberek lelkére, és ez által a magyar építészetre is: „Ez a nép azt a nevelést kapta a háború után, hogy a múltat végképp el kell törölni. Sokan lebontották a nagyszüleik házát, mert nem azt tanították nekik, hogy légy büszke arra, ahol laksz, és arra, hogy magyar vagy.”