Széktől Budapesten át Kolozsvárig: Az erdélyi táncházmozgalom kialakulása és jelene

Hagyomány és mimézis 

A FolkEmbassy Szabadegyetemének december 3-i estjén a magyar táncházmozgalom múltja és jelene került terítékre, különösen a mozgalom erdélyi ágára fókuszálva. A téma felfejtésében három erdélyi vendégünk volt segítségünkre: Pávai István, az erdélyi táncházmozgalom egyik vezéralakja, népzenekutató, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense; Boros Loránd etnográfus, a kolozsvári Almásy László Kultúrtörténeti Kör alapító vezetője; valamint Pillich Balázs, az ugyancsak kolozsvári Heltai Klub főszervezője, az erdélyi táncházmozgalom egyik kulcsszereplője.

Pávai István tudományos alapossággal, de közérthetően vázolta fel a táncházmozgalom rövid történetét. Bár a táncházakban táncolt táncok jelentős része erdélyi, a mozgalom nem erdélyi, hanem budapesti eredetű. A fővárosban 1972-ben került megrendezésre az első táncházas esemény, többek között Sebő Ferenc, Halmos Béla és Martin György részvételével. A népzenegyűjtő Pávai társaival csak a budapesti táncházak sikere után kezdett bele az erdélyi táncház megszervezésébe. Erdélyben ugyanakkor mások voltak a körülmények, hiszen nem volt egy olyan jelentős nagyváros, mint Budapest; az első erdélyi táncházak közönsége főleg a falvakból a városokba került fiatalokból verbuválódott.

Az első erdélyi táncház 1977 februárjában került megrendezésre Kolozsváron. Pávai István kiemelte, a táncház célja mindenekelőtt az volt, hogy a fiatalok jól érezzék magukat, különösebb ideológiai töltettel nem rendelkezett, és románellenes éle sem volt. Eszmei többletet az erdélyi magyar értelmiség kölcsönzött neki, amely szerint minden ilyen mozgalom segít abban, hogy a kisebbség megmaradjon az anyaországon kívül. A román hatóságok figyelme is ezért irányult a mozgalomra, miközben a kezdetekkor még nem vették komolyan. Terjedését a bukaresti televízió magyar adása is segítette, amely kéthavonta adott le kalákaműsort. Miután azonban a román politikai vezetés veszélyesnek ítélte a mozgalmat, egyre több mindent tett meg elfojtásáért, ami nagyrészt sikerült is. A rendszerváltás után azonban új lendülettel indult ismét útjára.

Pillich Balázs életkoránál fogva már a rendszerváltás után kapcsolódott be a kolozsvári táncházmozgalomba. A szervezet, amelynek főszervezője, 1992-ben alakult Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány néven, egyik céljaként tánctáborok szervezését, valamint a néptánc- és népzeneoktatást jelölte meg. A 60 ezer kötetes könyvtárt is fenntartó alapítvány keretében működik a Heltai Klub és Heltai Irodalmi Kávéház, ahol a táncházas események is zajlanak. Pillich Balázs elsősorban a magyarországi és az erdélyi táncházmozgalom különbségeiről ejtett szót, amelyek legközvetlenebbül akkor tapasztalhatóak, amikor magyarországi táncosok mennek el az erdélyi táncházakba. Pillich szerint, míg Kolozsváron a táncház megőrizte szórakoztató jellegét, éppen ezért a táncolók a külsőségekre sem adnak, vagy, ahogy ő mondja, nem öltöznek ki „Ludas Matyinak”, addig Magyarországon a hagyományőrzés egy formája a táncház: a magyarországi táncosok népviseletbe öltöznek, és hajlamosak leszólni erdélyi társaikat, hogy úgyszólván nem adják meg a hagyomány megkövetelte tiszteletet. Erdélyben nem is annyira jellemző az intézményesített néptáncoktatás, mint Magyarországon, hiszen ott a sok faluról jött fiatal körében eleve ismertek ezek a táncok, szemben a budapestiekkel, akiknek mindent el kell sajátítaniuk.

Pillich Balázs megfigyeléseit Boros Loránd az etnográfia elméleti apparátusával teoretikusan is megerősítette. Szerinte a kulcsszó a mimézis: a táncokat a maguk eredetiségében nem ismerő fiatalok megpróbálják utánozva elsajátítani őket, szigorú precizitással követve a néphagyományt. A nem autentikus, városi környezetben felnőtt fiatalok nagyon komolyan veszik, hogy pontos legyen ez az utánzás, ezzel szemben az autentikus környezetben felnőtt fiatalok számára mindez természetes, és ők eredeti funkciójuk szerint, a szórakozásért magáért művelik a néptáncot. Boros Loránd is úgy véli, a táncház elsősorban szórakozási lehetőség, nem ez fogja eldönteni a nagy nemzeti kérdéseket. Lehet valaki a magyarság ügyeinek képviselője akkor is, ha nem is szereti a táncházat – hozta példának az etnográfus barátját, Orbán János Dénes erdélyi költőt.

Végül Pávai István szót ejtett arról, hogy a táncházmozgalom az utóbbi időben professzionalizálódott: megjelentek a hivatásos táncosok, és ezzel lassan kiveszőben van a táncház eredeti üzenete: az, hogy bárki bejöhet az utcáról, hogy elsajátítsa a népi hagyományt. Ez is az egyik oka annak, hogy a mozgalom aktív szereplőinek létszáma megrekedt egy szinten, és nem tud följebb menni. Pedig az alapvető cél a népi kultúra minél szélesebb körben való elterjesztése lenne.

Kiss Csaba