"Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat"

Kovács István előadása az 1956-os forradalom lengyelországi előzményeiről és a forradalom lengyel támogatásáról 

A FolkEmbassy Szabadegyetem október 22-i előadásán – a forradalom és szabadságharc tiszteletére – Kovács István történész, polonista, műfordító, volt krakkói főkonzul beszélt a lengyel-magyar kapcsolatok történetéről, elsősorban 1956-tal kapcsolatosan. A professzor úr az 1944-es varsói felkelés és a magyar forradalom között vont történelmi párhuzamot. A megszálló németek elleni varsói felkelés azért tört ki, mert a lengyelek tudomást szereztek az 1943-as teheráni konferencián az amerikai–brit szovjet háromoldalú tárgyalásokon nem hivatalosan meghozott megállapodásról, melynek értelmében a nyugati hatalmak Hitler legyőzése a közép-európai térséget – így Lengyelországot és hazánkat is – átengedik Sztálinnak. A lengyelek megdöbbenve vették tudomásul az egyezményt, és mielőtt még a Vörös Hadsereg Varsóhoz ért volna, fegyvert ragadtak a Harmadik Birodalom megszállói ellen. A cél az volt, hogy a lengyel Honi Hadsereg már a lengyel területek gazdájaként fogadja a szovjet csapatokat. A felkelés augusztus 1-én robbant ki, Varsó lakossága egyként a felkelők oldalára állt. A Vörös Hadsereg közben elérte a Visztulát, de nem avatkozott be: megvárta, amíg a túlerőben lévő németek leverik a felkelést. 63 napi hősies küzdelem után végül a lengyelek elvesztették a harcot a németek ellen, de utóbbiak sem élvezhették sokáig győzelmüket, mert hamarosan a Vörös Hadsereg „szabadította fel” a lengyel fővárost.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésében fontos szerepe volt az október 23-át megelőző lengyelországi eseményeknek. 1953 márciusában, nem sokkal Hruscsov moszkvai titkos beszéde után, amelyben a sztálini „személyi kultusz” bűneit leplezte le az SZKP főtitkára, máig nem tisztázott körülmények között – a hivatalos változat szerint náthában – meghalt a lengyel Rákosi Mátyás, Bolesław Bierut. Őt Edward Ochab követte, aki engedélyezte a hruscsovi titkos beszéd kinyomtatását, amely végül 3000 helyett 15 000 példányban látott napvilágot. A beszéd nyilvánossá válása változásokat indított el a lengyel társadalomban, amelyek végül júniusban a poznańi munkásfelkelésben kulminálódtak, amelyet aztán a kommunista vezetés kíméletlenül elfojtott. Ám a változásokat már nem lehetett megállítani, így került hamarosan a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) élére a korábbi keményvonalas, ám 1951-ben nacionalista elhajlásért elítélt és bebörtönzött Władysław Gomułka. Ennek hatására a magyarokban is felcsillant a remény, hogy Gerő Ernő helyére egy reformer szellemű kommunistát, jelesül Nagy Imrét állíthatják. 

Lengyelországba azonnal eljutott a híre az október 23-án kitört forradalomnak és a másnap kezdődött véres összecsapásoknak, és a lengyelekben hatalmas erővel mutatkozott meg a segítő szándék. Maga a lengyel rádió vezetője szólított fel a magyarok küzdelmének támogatására: Lengyelországból naponta érkeztek repülőgépek gyógyszerrel, kötszerrel, élelmiszerrel, nemkülönben lengyel újságírókkal megrakodva, akik aztán a forradalom szellemében tájékoztatták Lengyelország és a világ közvéleményét az eseményekről. 16 ezer lengyel jelentkezett, hogy vért adjon a magyar forradalmárok számára, több napos várólisták alakultak ki. A lengyel nép az összes támogatásnak pénzben kifejezve a kétszeresét adta a magyaroknak, minta világ többi nemzete összesen. Ezek után nem véletlen, hogy a lengyeleket sokkolta november 4-e, a szabadságharc szovjet tankok általi véres leveretése. Az 1944-es varsói felkeléssel nem csak abban mutatkozott párhuzam számukra, hogy mindkét szabadságküzdelem egy elnyomó, totalitárius hatalom ellen zajlott, hanem abban is, hogy a Nyugat – amelyhez mind 1944-ben a lengyelek, mind 1956-ban a magyarok tartozni szerettek volna – mindkét esetben tétlen maradt, és cserben hagyta az óriási túlerővel szemben szabadságukért küzdő közép-európai népeket.

A lengyel közvélemény tehát a forradalom mellett állt, és Gomułka – akit csak magyarok felkelése mentett meg attól, hogy Hruscsovék erőszakkal le ne taszítsák a hatalomból – ennek szellemében is cselekedett. Végig Nagy Imre elítélése ellen lépett fel, Kádár Jánost nem volt hajlandó hivatalos látogatással legitimálni, csak 1958-ban jött el átutazóban Budapestre, ahol Kádár megígérte neki, nem fogják halálra ítélni Nagy Imrét. Ezek után a lengyel pártfőtitkár dührohamot kapott, amikor értesült a mártírrá lett miniszterelnök kivégzéséről. A Budapesti Honvéd egy lengyelországi meccsén a 15 ezres stadion egy perces néma csenddel adózott Nagy Imre és mártírtársai emlékének. A magyar forradalom beépült a lengyel történelmi tudatba: 1989-ig ez határozta meg a lengyelek viszonyát a magyarokhoz. Lengyelországban még a pártsajtó sem használta az eseményekre az „ellenforradalom” elnevezést.

Gomułka később megenyhült Kádár irányában, 1960-ban már „puszipajtások” lettek. Mindkét vezető politikáját jellemezte az értelmiség-ellenesség, Gomułka még antiszemita kampányba is kezdett 1968-ban, és ugyanebben az évben Kádárral együtt részt vállalt a „prágai tavasz” leverésében. 1980-ban Kádár vigyázott arra, hogy a magyarokban ne ébredjen szimpátia a lengyel Szolidaritás szakszervezet reformtörekvéseivel szemben. A magyar vicclapokban, például a Ludas Matyiban gúnyos humorral írtak a „csóró” lengyelekről. Ez az alig leplezett gyűlöletkampány sajnos a magyar társadalom egy részébe is leszivárgott. Végül többek között a lengyel törekvéseknek is köszönhettük, hogy Magyarország 1989-ben a demokratikus változás útjára léphetett, az első szabad választások a szocialista blokkon belül ugyanis június 4-én, Lengyelországban zajlottak, és innentől kezdve a folyamatok már megállíthatatlanok voltak. 

A lengyel és a magyar nép számára is óriási jelentőségűek a több száz éves múltra visszatekintő kapcsolatok, a lengyel-magyar barátság. Ennek megőrzése mindkét nemzet elemi érdeke.

Kiss Csaba