"Elérhető föld" - A Balaton Felvidék legfontosabb természetvédelmi kérdései

Jegyzet az I. Salföldi Dalföldön, június 21-én megrendezett FolkEmbassy-Kertem Szabadegyetem kihelyezett kerekasztal-beszélgetéséről, mely a Balaton-felvidék legfontosabb természetvédelmi kérdéseit igyekezett körbejárni a Káli-medence környezetvédelmi társaság tagjainak részvételével. 

Mit tehet egy maroknyi városi értelmiségi, művész, hogy megóvja a Káli-medence egyedülálló természeti és építészeti képét? Mit tehetnek a „gyüttment”, amatőr természetvédők (ahogy magukat is jellemezték), hogy megállítsák a modernizmus gőzszekerét és ráébresszék az itt élő őslakosokat, hogy az itt maradás, a kétszáz éves lakóházak felújítása és a zöld turizmus beindítása igenis járható út. 

Körülbelül így lehetne összefoglalni a Salföldi Dalföld fesztivál keretén belül a Pajta Galériában megrendezett kerekasztal beszélgetés témáját. És a válaszok ezekre a fajsúlyos és aránytalan erőviszonyokat felvázoló kérdésekre nagyon is reményteljesek. A problémafelvetés mögött ugyanis ott van negyven év munkája, amelynek során a természetvédelemre vállalkozó Káli társaság tagjai elérték, hogy a Balaton felvidéket először tájvédelmi körzetté, majd nemzeti parkká nyilvánítsák és a Káli medence több falvában megőrizzék az egységes, archaikus faluképet. 

Bár a beszélgetés részvevői sokszor a sikertelenségnek is hangot adtak, az általuk elért hatalmas eredmények nyomán felvetődik a kérdés a kívülállóban: mindez hogyan volt lehetséges?

„Lassulni kell, nem gyorsulni”

Mindennek talán köze van ahhoz, hogy a Káli-medence és azon belül Salföld nemcsak a kétszáz éves lakóházak rezervátuma, hanem az olyan emberek gyűjtőhelye is, akik hisznek a szerves komplexitásban. Az a maroknyi művészember és értelmiségi, aki házat vásárolt itt magának és életmódszerűen vagy csak nyaranta itt él, hitelesen képviseli azt a teljességre törekvő szemléletet, ami valamikor a reneszánsz ember sajátja volt. Értem ezalatt azt a fajta életet, amit például a Kossuth-díjas festőművész Somogyi Győző él itt:  van ideje elmélyülni a művészetben, miközben lovakkal foglalkozik és elkötelezett természetvédő. És nem ő az egyedüli, aki úgy gondolja, hogy a külső környezet annyira meghatározza az ember belső hogylétét, hogy annak megóvásáért tenni is hajlandó.  Ráadásul ez a teljességérzet áthatja itt nemcsak az embereket, de a tájat és annak minden részletét is. 

Elég csak szétnézni a beszélgetésnek helyet adó Pajta Galériában, ami Budapesttől több mint 100 kilométerre a magas kultúra egyik eldugott fellegvára is lehetne. A parasztházból kialakított étterem és galéria belső terében az ide kötődő mintegy ötven fotográfus képén láthatjuk a megállított pillanatok szépségét, miközben odakint az árnyas diófák alatt a legjobb ételeket fogyaszthatjuk, nagy kérdéseket boncolgatva. Ha valahol, itt tökéletesen meg lehet tapasztalni a manapság divatos „slow life” mozgalom mibenlétét, a lassúságában is sodró, tartalmas életet, ami a szépség megannyi részletét sűríti magába. Salföld egyetlen utcáján végigmenve, a nádtetős, fehérre meszelt kőfalú, csipkefallal megkoronázott tornácos házak láttán az érzés sokszorozódik megunhatatlanul. Tehát a hely „szelleme” -merthogy itt tényleg van ilyen- is azt sugallja, hogy egészben kell nézni a dolgokat; a természetvédelem, az örökségvédelem és a hagyományőrzés együtt jár. 

Somogyi Győző nyitó megszólalásában mindjárt erre mutat rá. Mint mondja, annak idején a nemzeti park vezetőségével éppen abban a kérdésben voltak nézeteltéréseik, hogy mit kell érintetlenül hagyni. A nemzeti park pontszerű szabályrendszere kiválóan védte az utolsó szál lisztes kankalint is, de arra nem volt kidolgozott eljárás, hogy a táj egyediségét adó archaikus tagoltságot, a szőlődombok, présházak, juhlegelők ritmikus váltakozásából adódó egységes képet hogyan őrizzék meg. Hogyan kerüljék el azt a folyamatot, amit Balatonalmádiban és környékén a strandövezetek közvetlen közelében az idegenforgalmi nagyipar eredményezett. Somogyi Győző elmondása szerint ekkor jöttek rá, hogy mindez csak a lakosság bevonásával lehetséges, és itt már komolyabb problémákba ütköztek. 

„Kell a fenének, fáztunk mi már eleget”

 Így summázza a következő megszólaló, Kerner Gábor, a társaság egykori elnöke a helybéli emberek általános reakcióját arra a kísérletre, melynek során megpróbálták őket rávenni arra, hogy újítsák fel házaikat, ahelyett, hogy újat építenének, vagy elköltöznének. Érthető érvek ezek a kommunizmus utáni időkből, amikor maga a polgármester is úgy vélekedett az általa vezetett településről, hogy „nincs ott semmi látnivaló”. Kerner Gábor beszámolt arról, hogy ennek ellenére mintegy 2-300 épületet sikerült a helyiek bevonásával helyreállítani, de arról is, hogy a számos népfőiskola és faluszeminárium nem járt jelentős sikerrel. Habár a kővágóörsiek megkaphatták fillérekért a telkeket és ingyen a házak felújításához szükséges terveket, nem hittek a felújításhoz szükséges anyagi és energiabéli befektetés megtérülésében. De beszámol arról a sikerről is, ami Szentbékkálát jellemzi: az itt élők a hagyományos lakóházból kialakított Pegazus fogadó idegenforgalmi sikerének példáján felbuzdulva rájöttek, hogy érdemes rendbe tenni régi házaikat és kiadni. Így egy olyan egyedi utcakép jött létre, amelyben a hetvenes években épült modernista lakóházakkal már szépen helyrehozott 17-18. századi lakóházak néznek szembe. 

A modern világ vívmányaival egy élhetőbb életért

Varga Kis Béla elnökségi tag volt az, aki a terület sajnálatosan elöregedő népessége mellett rámutatott arra is, hogy a hetvenes évekhez képest –amikor a Káli társaság megkezdte munkásságát- ma már számos olyan technikai újítás is van, amit a javukra fordíthatnak a városból elvágyódók. Akik úgy szeretnének elköltözni mondjuk a Káli medencébe, hogy közben nem akarnak lemondani a modern világ adta lehetőségekről sem, azoknak az internet (az online ügyintézés, bevásárlás, távmunka, távoktatás lehetősége) ma már gyakorlati könnyebbséget nyújt. Mindeközben pedig itt van a Balaton, ahol számos kulturális lehetőség és munkalehetőség kínálkozik. Varga Kis Béla úgy látja, ennek köszönhetően már meg is indult egyfajta meggyökeresedés a falvakban. 

Ha nem is sikerült tehát a kerekasztal beszélgetésen egy megnyugtató választ találni a cikk elején feltett kérdésre, összességében pozitív végkicsengése volt a találkozónak. Az olyan ígéretes fesztiválok pedig, mint a Salföldi Dalföld, talán még többeket vonzanak majd erre a gyönyörű vidékre, közvetetten hozzájárulva a „zöld turizmus”, vagy akár az újranépesedés beindításához.